Filozófiatörténész, költő, műfordító

Kecskemét kapujában,
Kecskemét hamujában
keresztbe dől tizenkét,
tizenkét bérkaszárnya.
Házak kőharmatában,
égnek fűrészmarkában
sövényrózsa asszonyok,
köviszeder asszonyok.
Sodronyoz az őszi szél,
dróthurkán a nyári éj
kegyelemért könyörög.
Zsémbeskedő ősz zörög,
kíséri rablómadár,
vijjogó láza leszáll,
csőrében halálgyutacs,
csőrében halálgyutacs.

      *

Földre szemereg a levél,
menyegzőre lépked a tél,
fátyola fehér kanális,
sodrása fehér gondolat.
Tekereg a tűzrojtocska,
Nap ostorát földre húzza,
kötözi lángi fejszébe,
bújtatja lángi fejszébe.
Asszony szeme bodzatea,
mosolya is bodzatea,
ki egyszer inni kér abból,
ért már törmelékszavakból.
Alkonyszikrák most a dombok,
estéliek a falombok,
csöndnek szürke ágbogában
merevítve hulló nyár van.
Ráesik a csillagokra,
rá a nagy habos Tejútra,
rá a csöndnek mezejére,
csöndből szökken másik csöndbe.
Hancúrozik bolygó fénnyel,
esőcseppel és reménnyel,
önmagát is kisimítja,
... éj végére kigurítja.