Filozófiatörténész, költő, műfordító

Kis gyufaszálakat vettél magad elé,
s mondtad tán:
egy semmi, két semmi,
három semmi... öt;
aztán kilestél egy
szanatórium ablakán,
s láttad: kinn a külvilág
robogó eszmékbe öltözött.

Ültél sok-sok kupéban,
mint egy rendetlen,
saját idegein játszó kisgyerek,

és szétnéztél,
hol az ember-család,
s kaphatsz-e még
kóros emberségtől ihletet.

A külvárosban az éj akkor
jázminokat már nem talált,
a gazdag is csak magának
tapsikolt folyton,
a szobádban meg
üresen állt a tál,
miközben azt latolgattad,
írhatsz-e még
kerekre vágott Nap-verseket
a Holdon.

Az éj udvarában szemedre
vonatok jöttek,

mindegyik mozdony sivítva
neked fütyült;
arcod állomásán félve tántorogtak,
horpadt sínekre rettenve futottak...
ki tudta volna eldönteni
akkor, ki lesz az érkező,
és ki a menekült?

Nőket is szerettél.
Ódádban belőlük lett pára-
szikla, vacsora-meleg, anyaméh,
de lelked mélyén oly
magányos maradtál Te,
József Attila,
ahogy a gyermek, ki még az
öregkor előtt
magába fordul, s hazatér.

Kis bolond voltál,
s mégis érettebb felnőtt,
mint sokan mások,
mielőtt benned
fekete éjjel
teltek meg a vagonok,
s távol időkben is felgyúlnak
a lámpák,
hogy lássuk az utat,
ahol a Te Istened, ha
téged nem találna,
kétségbeesve kóborog.