Filozófiatörténész, költő, műfordító

Mikor az ember néha, távozás helyett, átadja
magát a töprengő Napnak, s a mozgó sínekhez
érve önmagát nyújtja még kavicsnak, erdőnek,
tájnak, tavaszi gyors pataknak, mikor a régi
képréteg felett festéket bont a hajnal ujja, s az
ember a pillanatban még önmagát újra meg-
tanulja, akkor a változás mögött már szétfutó
tengerár, az Idő meg egy csomóban élő
rózsaszín kisbogár, ki felröppenhet még, hogy
a legbelső tájaknak ízeit-íveit lássa, és
azt hiszi, éppen csak benne él füveknek
téli nagykabátja -, ám ha szárnyait a táj
túl hosszan bontogatja, s tudja, hogy hidegbe
érve az embernek lesz még csúcsos, nagy
kalapja, talajhoz illeszt fákat, pontos dombot
s egy másik térfelet, ahol az ész magában
állhat, s mindig a csúcson integet, akkor
ő szárnyait leoldja, és két csomóba rakja,
ez itt a tenger árja, az meg a nagy kalapja.