Filozófiatörténész, költő, műfordító

Egy hosszú kiáltást emelt ki magából
a harang és harmadnapra emberek fordultak
ki az égből is. Arcuk megfeszített madár-
arc volt, szemükben jóvátehetetlen a
harmincfokos hideg, és már házfalat sem
támasztott Jerikó-csontjain a levegő.
A háttérben egy hangya őrizte kijelölt
posztját, kissé izgatott lombok térdepeltek
hozzá, katonás menetben vonult felénk
az ősz. Föntről elnyújtott parancsok
érkeztek, riadót fújtak maguknak a
szőlőfürtök is. Az út kerengő vonalakba
botlott. Meghalni először az eső kezdett,
csepp csepp után jött, s akár a morze-
jelek, úgy húzódtak hosszabbra a szünetek,
aztán a levélközök nőttek meg a fákon -,
Júdások kiabáltak már a ránk maradó zöldben is.
És tükörbe fordult a véghetetlen idő,
akár egy fészekalja repülő úgy rövidítve meg
önmagát, előbb egy hosszal, aztán többel is,
végül az emlékezetbe ütve - új telepesként -
őrtálló kis tanyát. És sírni kezdtek a fák,
majd kezükbe sírtak az asszonyok, s úgy vitték
fától fáig lépteik, akár a sokfelé szétnövő
bánatot. Egy madár szárnyait levetve
önként ütődött a földhöz, és sugártörés nélkül
nap alig maradt. Mi ott az evangéliumra vártunk.
S bekövetkezett aztán a holnap is.