Oswald Spengler élete és filozófiája
Találkozások és törésvonalak
Amerika felfedezése és az új globális rend
Filozófiai elmélkedések a tájról
Közösségi könyvjelzők
A tengerben úsztam. Erős karcsapásokkal
toltam arrébb a hullámokra ráesett öngyilkos
felhőket. Sejtettem, a tegnapi zápor
sodorta őket oda.
A világ tág volt, a víz épp csak oda-
egyengette szélét ahhoz a fenti világhoz,
ahol a csillag-récék még vagy már
aludtak, s testüket az ég nagy vizein
a pillanatok varázsköréhez sem
érintette hozzá az idő.
Csend volt. A vizek ősi csendje
fogta nagy burájába a halak
néma iramlását, s a kagylók
szájába újabb csendeket
sodort bele.
S ez a csend mégsem
a halál vízi koporsója volt,
nem az élet-lányok megmeszesedett
kagylóruháit fogta magába,
nem puszta gerincét az életből
kiesett halaknak, nem halotti
fátylát a tükörvilágba beleszédült
és a vizeknek tetszeni vágyó kamasz
felhőknek, nem… ez a csend az
életet dajkálta magában, az életet,
a csendből dallamot szülőt, az időből
teret elkerítőt, a prózába játékos
ritmust belevarró ösztön-ént,
a dallam-lányt, kinek szoknyáján
egyre gyorsabban kavarognak a
bolondos rímek, melyek előbb
csak kicsiket mozdulnak, elbújnak
a tenger egészét átfogó, hullámról
hullámra lépkedő, épp csak ébredő
zenei futamok háta mögé, aztán a tengeri
csigák csavarvonalaival kavarognak,
s építik mégis egymásra a rímeknek
hegyeit. S ha az egyik csavar kicsit
félredől, s megképződne máris a
táncot megbontó scoliosis, a dallam-
lány derekát feszíti, és szoknyáján
máris a Nap rímei és ritmusai
futnak, s ragyog az egész lány,
és meztelenségét a gondolatnak
fénybe öltözteti az ő mozgása,
s már testével is érzi, hogy a
Nap, amely lejött hozzá, most
nagyokat lélegzik, kilép a
csendből, és sugaras verset ír:
a halál hegyeit
ma tovább
koptattam,
az élet völgyeiben
derűt bontottam
szélesebbre,
és felengedtem őt,
hogy teret kaphasson a
félelemben.
