Filozófiatörténész, költő, műfordító

Ez a jelenkor modora – mondta némi
hallgatás után –, most mindenki ezt
veszi fel, ahogy elhagyott tél után a
tavasz keresi a szemet gyönyörködtető
zöldet, s örül, hogy a fagymarta földeken
feltűnik aztán a hóvirág. Visszatarthatatlan
most már a nyár is, nem gondol az elhagyott
ruhadarabokra, kész a szolgálatra ő is, s
elismételgeti magában azt, amit már tavaly
ilyenkor is megcsinált. Egy darabig ír,
szántásokat rajzol a földek ívére ott lenn,
virágot tűzköd a lomb hegyébe,
mintha csak vendéget várna ő is, valaki
nagyon kedveset. S ha a program minden
részlete lefutott, s ágbogait üríteni kezdi az ősz,
és magába komorodik sík vidékein az Idő,
újra jöhet a tél ékes ceremóniája, újra jöhet
hideg mellé az emlék mint élvezet,
előjöhetnek a zenekedvelő
jeges függönyök, elő a tér szűkített
árbocos hajója, mintha ő lenne egyedüli oka
annak, ha belül a gondolatcsokrok is szűkebbre
vágva, ha keskenyebb nyílásokon leng az ajtó,
s késik a frissebb híradás, mely tudatná,
hogy ez itt már nem a halál helyzete.