Filozófiatörténész, költő, műfordító

Nézem az emlőjét. Mintha csak most lépett
volna elő a korallzátonyok mögül
derekát feszítve az őt kísérő szélnek,
és lenne ő a lány, akit a Nap
minden órában egyre magasabbra
visz fel, és minden órában
szerelmesebbre hevít. Áll,
kezével a sziklát támasztja,
köveket présel a lába alá,
s a kavicsok kis késein
jártatja ujja hegyét. Próbálja a
természetet, keres valamit,
talán az élet s halál határvonalát,
talán a tenger gyermekhullámait,
talán a kagylós meséket, melyeket
itt a parton újra kibonthatna,
talán a rákot, igen, a rákot,
ahogy ujja hegyéhez közelít, s
aztán megáll, mert meg kell
állnia, hiszen a Nap őt minden
órában egyre magasabbra viszi,
s minden órában egyre magasabbra
nő benne a szerelem. Ám, amikor
emlőjéhez nyúl, s ujja hegyével
lesöpri magáról a kavicsok
kis késeit, egyszer csak érezni
kezdi, a korall az ő emlőjében is
életre kelt, s mintha egyre nagyobb
tengereket zárna magába, s a
kagylós meséknek egyre több
szörnye jönne elő, és ahogy
ott áll, s derekát feszíti az
őt kísérő szélnek, már sejti,
hogy lassan ismerni fogja
élet s halál határvonalát,
s még mielőtt arcára az
az alkony ráncait is rávarrná az
ég, ő a halált már nem csupán
keresni, ujjának hegyével
érinteni is fogja majd.