Juhász Anikó: Az állomás és a fehér ruhát is látó Budapest
Oswald Spengler élete és filozófiájaTalálkozások és törésvonalakAmerika felfedezése és az új globális rendFilozófiai elmélkedések a tájról
Közösségi könyvjelzők
Az állomásra mentem eléd. Előbb az illatod emeltem le, aztán téged is, s hosszan néztem, hogy kopog a cipőd mellettem. Szatyrodban az anyai aggódás volt, körbepakolva a szorongás érett almáival, fejeden apróvá zsugorodott a múlt idők homályát idéző kalap, kabátodon pedig helyet kapott az ősz szúette színe is. Nekem cipelted az életet. Fogtad erősen azt a szatyrot, hiába mondtam, hogy most már gyalogolj át a jelenkor könnyebbik felére, s engedd, hogy a hálóból kipotyogjanak a szorongás kerek almái, te már megszoktad az együttlétet velük.
S néztelek. Ahogy az emlékek tükreiben kutat az ember, s lát fél alakokat, kezet, lábat, félúton elakadt mosolyt, és lelkébe engedi újra a harsány nevetést. S a tükrök kvarchullámain kikelt belőled az a lány, kikelt belőled az a fehér ruhás asszony, aki az életet nekem cipelte akkor, mikor nagy Budapest hídjain futott át, meg a repedt emlékekbe kapaszkodó, éhes macskaköveken.
S te mentél..., az égre pillantva szatyrokat még nem kerestél. Könnyű, igyekvő lábbal futottál az élet elé. A hídról a Dunára látva neked víztáncot jártak a halak, a szürke kőfalakat boldog dallamesővel futották be a reggelek, mert te nekem cipelted az életet, nekem a fehér ruha legtöbbet ígérő terhét, és hajadból bontottad ki, ha kellett, a pesti éjszakát.