Filozófiatörténész, költő, műfordító

Nakonxipánban a hó gyakran esik,
s ferdeszemű bolondokból kandikál ki
az égbolt, a kutya, míg tudja,
elhagyott ugatását keresi,
s a meghaló tó partjainak azt
mondja, szép volt.

Nakonxipánban az asztal lába
ember. S őrá könyökölnek
a hagymázos reggelek.
A csészékbe a csillagok beülnek.
Sejtik, az emberben valami
mindig hibádzik, és csak a meg-
bomlásban áll össze a kerek.

Nakonxipánban az arcok
kalap alá bújnak. Kalapban
ők nem meztelen csigák. A férfi
az asszony mellett néz el,
ám arcában a nő, igen, a nő
az ősi és ő a legmodernebb,
a legfényképezettebb holdvilág.

Nakonxipánban Japánba belép
Európa. Ott az őrült mindig Nap-
keletre tekint. S a ferdülésnek
suhogó késein a phantasie
legvalósabb - erekben délben,
este bejárt - kicsit sem
dülöngélő világa kering.