Filozófiatörténész, költő, műfordító

Nemcsak azért, mert bántotta a fülét ez
a kifejezés, hanem azért is, mert érezte,
hogy a Másik beszédében a folyékonyan
előgördülő szavak az elhallgatott igazság
helyébe állnak. Ezért, bármily őszintén is
hangsúlyozta egyszerűségét és tudatlanságát,
az ösztönei azt súgták neki, hogy mögöttük a
fák lombja nagyobb kanyarral feszül az égnek,
és ők szomjasak valamire, ami bár ott fekszik a
lábuknál, a gyökerüknél, mégis valahogy oly
elérhetetlennek tetszik. Csak ült, aztán előhúzkodta
apró ceruzáját, levelet firkantott vele, majd át-
ment a szomszéd boltba, hogy legalább pótlásnak
vegyen valamit. Tudta, ott a pulton a számjegyek
általában tévedhetetlenek, nem úgy, mint a véletlen
erejére bízott sorsjegyek. Ezért az emberek arcába
nézett, keresni kezdte bennük a havat, a szelet s a
virágos szarkalábakat is, s keresni kezdte bennük
a bánatot. Sok életrevaló, mozgékony ember jött el
mellette, virágosak és feszesek, de fel-feltűntek
aztán a havasabb és sötétebb arcok is. Ősz lesz vagy
tavasz, gondolta, mikor megállt egy-egy lépcső-
fordulónál, s homlokát a vasrácshoz szorítva elgondolta,
hogy milyen a vadgesztenye koppanó lombja, s milyen
a télre ránövő, mély lila bánatból lassan felnéző orgona.