Juhász Anikó:
Játék és Pompeji

Oswald Spengler élete és filozófiája Találkozások és törésvonalak Amerika felfedezése és az új globális rend Filozófiai elmélkedések a tájról

Közösségi könyvjelzők

Megosztás a Twitter-en

Zöld békaemberek a bunkerek,
s úgy úsznak a mozdulatlan
tájban, mint levelek a repedt
vízsugárban, maguk alá húzva
a testesebb levegőt. Ujjunkat
nyomkodjuk a mába, e visszafordult
vulkáni tufába, s csinálunk magunkból
lélegző Pompejit. Fatuskót görget egy
medve, jön az erdő is, homályba
kötözve, két lécből alákerítve
lába. Az időhöz egérfogak érnek,
a percek mint széthagyott edények
zörögnek, ha melléjük hever a
bánat. Az alkonynak nőni lesz
kedve, s úgy lendül szét - még
nappalba tekerve - akár a gyerek,
ha vénes nagyot ugrik. A fákon
az ég lánca játszik, köztük az
Isten, ki naponta átlátszik, s mosolyát
gyűri a ködbe. A bunkernek templom
a háta, fehér vulkán, megszilárdult
váza: az öröklét áldozóedénye.
A léceken fölbillen a nappal, az idő
építve térből is - sorjázó agyaggal,
felszínre hozza bennünk Pompejit.
Ujjunkból, Isten, fatuskót vághatsz,
nemzhetsz is magadnak gyereket,
százat: a fákon az ég lánca játszik.
Az időhöz egérfogak érnek, a
percek mint széthagyott edények
zörögnek nappal, zörögnek este is.