Oswald Spengler élete és filozófiájaTalálkozások és törésvonalakAmerika felfedezése és az új globális rendFilozófiai elmélkedések a tájról
Közösségi könyvjelzők
Zöld békaemberek a bunkerek, s úgy úsznak a mozdulatlan tájban, mint levelek a repedt vízsugárban, maguk alá húzva a testesebb levegőt. Ujjunkat nyomkodjuk a mába, e visszafordult vulkáni tufába, s csinálunk magunkból lélegző Pompejit. Fatuskót görget egy medve, jön az erdő is, homályba kötözve, két lécből alákerítve lába. Az időhöz egérfogak érnek, a percek mint széthagyott edények zörögnek, ha melléjük hever a bánat. Az alkonynak nőni lesz kedve, s úgy lendül szét - még nappalba tekerve - akár a gyerek, ha vénes nagyot ugrik. A fákon az ég lánca játszik, köztük az Isten, ki naponta átlátszik, s mosolyát gyűri a ködbe. A bunkernek templom a háta, fehér vulkán, megszilárdult váza: az öröklét áldozóedénye. A léceken fölbillen a nappal, az idő építve térből is - sorjázó agyaggal, felszínre hozza bennünk Pompejit. Ujjunkból, Isten, fatuskót vághatsz, nemzhetsz is magadnak gyereket, százat: a fákon az ég lánca játszik. Az időhöz egérfogak érnek, a percek mint széthagyott edények zörögnek nappal, zörögnek este is.