Oswald Spengler élete és filozófiája
Találkozások és törésvonalak
Amerika felfedezése és az új globális rend
Filozófiai elmélkedések a tájról
Közösségi könyvjelzők
A ház négyemeletes volt. Valamikor a második világháború idején épült. Sebtében. A téglák úgy repültek egymásra, ahogyan mellettük a golyók. S az épület erről a korán megtapasztalt gyorsaságról később sem tudott lemondani. Gyorsan omlott le róla a mész, gyorsan tört apróra a vakolat, gyorsan lettek benne tisztekké a katonák, s gyorsan váltak felnőtté a gyerekek, no meg valahogy vice versa is.
A ház lakói egy őszvégi napon leveleket gyűjtöttek, mert az avar már mindent befedni látszott, s kellett valaki, aki visszafüstöli az égbe. A lakókban erős volt az elszántság. Ástak, sepertek, még vakartak is, ha a levél már túlságosan is egynek érezte magát a kerítéssel, a járdával. S a levélhalmok nőttek. Aztán úgy megszaporodtak, hogy szinte már alig lehetett elférni a közelükben. Olykor egy kis taszítással, óvatos rugdosással kellett utat törni közöttük. S amíg a felnőttek hol jobbra, hol meg balra tologatták a levélkupacok emelte dombokat, élni kezdett az udvar tövében, a lépcsőházak könyökhajlatában a gyereksereg is.
Sutyorogtak, fogócskáztak, aztán meg katonásdit játszottak. A csapat két részre vált. Egy felényi csoportra meg a szembenállóra. S elkezdődött a játék.
- Adj, király, katonát!
Ha nem adott, szakítottak maguknak. Így ment ez mindaddig, amíg valaki bömbölni nem kezdett. A hang gazdája egy apró, a hatodik életévét talán már betöltő kisfiú volt.
- Megütött - mondta. - S kemény kis kezének minden fájdalmával a nyolcéves szembenállóra mutatott. A másik megrettent. Vékonydongájú gyerek volt. Ha véletlenül vízbe esett volna, mellette még a ragadozó halak sem időztek volna sokáig. Zavartan egyik lábáról a másikra lépett.
- Nem, én nem... - mondta kissé elnyújtott fahangon. Ám ahogy a másik gyerek dühtől táguló pupillájába nézett, lassan félni kezdett.
- De! - mondta a másik. S ekkor már olyan hangosan üvöltött, hogy a körülöttük lévő felnőttek is hallhatták.
- Megütött. Megütött. Itt meg itt. Meg mindenhol.
S hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, még toppantott is a lábával.
Az asszony, a gyerek anyja, az egyre erősbödő hangzavarra nézett fel. A kezében tartotta a seprűt, amellyel előtte még az életüket vesztett, holt leveleket söpörte. S a pupillája ekkor már neki is tágulni kezdett.
- Megütötte - mondta a mellette lévő asszonynak, aki meg a vétkes fiú anyja lehetett.
- Véletlen volt - védekezett a másik. - Hiszen csak játszottak. Még gyerekek.
- Megütötte - ismételte ekkor az asszony. - Az én gyerekemet... a te fiad. S többet nem mondott.
Felemelte a seprűt, s lassan, ütemesen, úgy, ahogy előtte a meggörnyedt leveleket verte le a fáról, ütni kezdte a másikat. Egyik percről a másikra olyan levélnyi csend lett. Aztán újra megformálódott a hangzavar. A felnőttek két csoportot képeztek, s most már ellenfelekként álltak a verekedő asszonyok mellé. Ehhez persze kellett némi idő meg mozgástér is. S miközben helyezkedni próbáltak, egyre több gondosan összesepert levélkupacot tapostak szét.
- Üsd, vágd, nem apád! Üsd, vágd, nem apád!
A legtöbbször ezt a biztatást lehetett hallani. A mondottakban persze volt némi igazság. A küzdő felek nem álltak rokoni viszonyban egymással. Egyik sem volt a másiknak az apja. Még az anyja sem.
A levelek meg ettől kezdve megültek, fennmaradtak a fán. S ha mégis földre kényszerültek, azonnal menekülőre fogták a dolgot. Szétszaladtak a szélrózsa minden irányába. Mintha megőszült volna az együttlétük is.
2011
